Fekete - fehér történelem

2016. június 11. - Harmat Árpád Péter

fekete_feher.jpgMilyen a szerencsés hozzáállás egy történelem iránt érdeklődő részéről, ha úgy általában a világ krónikájához kapcsolódó látásmódjáról van szó? Mindenképp két szempontot szem előtt tartó: egyrészt elfogadó abban a tekintetben, hogy a történelem nem fekete – fehér, másrészt nyitott abból a szempontból, hogy tudomásul veszi: a történelem nagyon sok témában feltáratlan és több elképzelés mentén „megírt”.

Ami a fekete - fehér látásmódot illeti, az ilyen fajta megközelítéseknek helye van a népmesékben (ahol a gonosz mindig csúnya, a jó mindig szép és egyben gáncstalan is), helye van a filmvilágban (ahol a néző a jó és a rossz harcát szereti szemlélni) és persze helye lehet a propaganda írásokban is, ahol (megrendelésre) a fényezésre vágyó politikus, népvezér vagy diktátor csak a szépet és jót mutatja magából, miközben sötét lelkű gonoszoknak bélyegzi ellenfeleit. Ahol azonban semmiképpen sincs helye a fekete – fehér szemléletnek, az az objektív történelem-kutatás és közlés világa. A történelemben ugyanis mindennek két oldala van, egy történelemtanárnak pedig láttatnia kell mindkettőt.

Igaz ez az egyes korszakokra, ideológiákra, politikai rendszerekre és személyekre is. Nem lehet például egyértelműen rossznak bélyegezni az egész háború előtti Horthy-kort, ahogyan idealizálni sem helyes, mert bár korlátozottan parlamentáris, tekintélyuralmi rendszerként működött, sokszor igazságtalan társadalompolitikával (antiszemita hatásokkal), azért számtalan pozitívuma is éreztette hatását, a többször sikeres pénzügyi-, és gazdaságpolitika mellett nem kevés szociális törvény meghozásával. (Nyilván a második világháborús történések, már egészen más lapra tartoznak és a Horthy-kor előbb említett értékelése nem vonatkozik az 1940 és 1944 közti évekre.)

Ha a megelőző korokat nézzük, a nagy magyar hősök sem voltak „gáncs nélküli lovagok”, Hunyadi János például legalább annyit tett önös boldogulásáért (birtokainak és mesebeli vagyonának összeharácsolásáért), mint amennyi önzetlennek tekinthető és kizárólag a haza érdekeit szem előtt tartó cselekedete akadt.  Sőt. Az Árpád-házi királyokat sem szabad fekete - fehér képben bemutatni. Ha például Szent Istvánt nézzük, saját korában meglehetősen ambivalens módon ítélte meg saját népe, sokkal inkább gyűlölve az uralkodót, mint szeretve. A magyarok számára idegen, külföldről „behozott” új vallás – a kereszténység – lakosságra erőltetése és egyáltalán a számtalan határokon kívülről érkező új hatás (német lovagok megjelenése, új, európai szokások bevezetése, idegen papok ide özönlése, új törvények bevezetése) inkább közutálat mintsem közszeretet tárgyává tették. Pontosan úgy, ahogyan Mátyást is. Szigorú, központosítása, magas adói, akkoriban feleslegesnek ítélt csehországi és ausztriai háborúi mind-mind elidegenítették a később igazságosnak tartott uralkodót népétől. Mind Istvánról, mind pedig Mátyásról csak jóval haláluk után változott pozitív irányba az emberek véleménye, mikor egyrészt a későbbi generációk megértették, hogy az említett uralkodók hazájukért cselekedtek, másrészt a későbbi idők katasztrófáihoz és válságaihoz képest felmagasztalódott az ő idejükben még meglévő erő, nagyhatalmi jelleg, rend és sikeresség.

fekete_feher_oklevel.jpg

Mindkét oldalról kell tehát szemlélni a nagy történelmi alakokat, jó és rossz tulajdonságaikat is bemutatva, hogy aztán a mérleg egyik vagy másik oldalra billenésével kijelenthessük: inkább pozitív vagy inkább negatív alakok voltak. Természetesen ugyanez igaz a történelmi rendszerekre vagy ideológiákra is. A felesleges démonizálás, a szélsőségesen rajongó vagy sátánnak beállító megközelítések nem illeszkedhetnek a történelmi objektivitáshoz. II. József például egy birodalmát megerősíteni akaró, intelligens hivatalnok-király volt, akit már saját életében is mérhetetlenül gyűlölt a magyarság, de szándékainak, 6000 rendeletének és céljainak megértése csak akkor lehetséges, ha megértetjük a kalapos király pozitív indíttatású terveinek hátterét is. (Versenyképesség kialakítása a fejlett nyugati monarchiákkal egy egységes birodalommal.)

A XX. századi magyar történelem emóciók, érzelmi kötődések, politikai beállítódások halmazán (és ködén) keresztül nagyon nehezen tanítható objektíven. Négy rendszer váltotta egymást: a konzervatív-arisztokratikus dualizmus, a baloldali forradalmak kora, a Horthy-rendszer és a kommunizmus. Egyik sem volt tökéletes, egyik sem működött jól, egyiket sem lehet idealizálni. Ugyanakkor a démonizálás is felesleges, éppen elég, ha igazságtalan jellegeikre hívjuk fel a figyelmet. A dualista, konzervatív Tisza-rendszer elfojtotta a demokratizálódás lehetőségét a választójog néhány százalékos rétegeknek biztosításával, kizárta a Monarchiából való időben történő kilépésünk esélyét és elmérgesítette viszonyunkat a nemzetiségekkel. Mindhárom katasztrófákat hozott: baloldali forradalmakat, Trianont és a széthullást. Ugyanakkor 1867 és 1914 közt számtalan területen igenis sikeres éveket hozott ugyanez az időszak (a Deák teremtette rendszer), hiszen ekkor jött létre a magyar ipar és indult fejlődésnek az ország. A baloldali forradalmakat illetően, Károlyi Mihály naiv idealizmusa sokak szemében tűnhet bűnnek (sőt akár hazaárulásnak is), ám ez a fajta megközelítés lehetetlenné teszi a gróf szándékainak objektív vizsgálatát és annak megértését hogy akkor és ott nem lehetett felmérni a kommunista hatalomátvétel váratlanságának esélyét. A tanácsköztársaság 1919-ben egy véres, kommunista terrort hozott, valódi diktatúrával, ám elrendelt egy sereg munkásokat védő intézkedést is: a 8 órás munka bevezetésétől a társadalombiztosításom keresztül a béremelésekig. Persze attól ez még diktatúra volt így az említett mérleg nyilván a negatív irányba billenthető. A Horthy-korról már esett szó, és persze a második világháborús magyar politikai vezetés egy teljesen külön értékelést „érdemel”. Hasonlóan az 50-es évekhez vagy a Kádár-korhoz. Utóbbit illetően átpolitizált módon jelenik meg az 1956 és 1989 közti időszak, erős hajlammal a szélsőséges megközelítésekre. Vagy az állami gondoskodás „sztárolása” vagy a III/III –as ügynökvilág és elnyomás sátáni diktatúraként való értékelése történik. Holott még ez a korszak sem érdemel fekete – fehér bemutatást.

A történelem mindig objektivitást, tényszerűséget követel, különösen a kevéssé feltárt korszakok esetében. Az őstörténet például ide tartozik és sokakat foglalkoztat. A honfoglalás előtti krónikánk nagyrészt a mai napig feltáratlan. A helyes megközelítést tehát az, ha ezt nem is tagadjuk és az összes lehetséges verziót megmutatjuk, azok pro és kontra értékelésével együtt. Őseink lehettek ural vidékiek, akár a nagy finnugor népközösségből elindulva, de lehettek Közép-ázsiai eredetű etnikumok vagy Belső-ázsiai, távol keleti népek is Dzsungária vidékeiről. Az egyes lehetőségek mellett nyelvészeti, genetikai, régészeti, antropológiai és egyéb kutatások is döntőek lehetnek. A különböző variációk megbélyegzése, fanatikus elítélése, kizárása, vagy egyes bizonyítékok relativizálása, más elképzelések kizárólagossá tétele feleslegesen leszűkíti az objektív vizsgálódás és gondolkodás minden lehetőségét.

A fekete – fehér gondolkodás mindig nagyon vonzó alternatívát jelentett és ebbe a hibába számtalan rangos és hírneves szakember beleesett már. A történelem azonban (bár sokan mondják, hogy a győztesek által íródott) soha nem volt fekete – fehér.

Harmat Árpád Péter

Facebook közösség

2016.06.11.(14:33)

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenelemtanarok.blog.hu/api/trackback/id/tr658799698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.