A történelem érettségik

2016. május 14. - Harmat Árpád

Érettségit a földgolyón először 1788 –ban tartottak, mégpedig Poroszországban, hogy megszűrjék az egyetemekre jelentkezőket és szabályozzák a továbbtanulás rendszerét. A középfokú tanulmányokat lezáró vizsgáztatás szokása ezt követően már gyorsan terjedt mindenfelé Európában. Hozzánk, Magyarországra egy 1849-es osztrák rendelet „hozta el”, így kis hazánkban az első érettségikre 1851-ben került sor. Az elmúlt 165 évben aztán sok átalakuláson ment keresztül a magyar oktatás, így a dualizmus, a Horthy-kor, majd a szocializmus is rányomta bélyegét a hazai érettségikre.

Ha az elmúlt 50 évet vizsgáljuk csupán és az X, Y illetve Z generációk (vagyis az 1965 után születettek) történelem számonkéréseire fókuszálunk, akkor azt láthatjuk, hogy az 1990-es és a 2005-ös esztendők voltak a legnagyobb vízválasztók. A rendszerváltással ugyanis átalakult a történelemszemlélet is: az osztályharcot középpontba állító, marxista elemekkel teli, régi megközelítések helyett megjelent a forrásközpontú, objektívabb és tárgyszerűbb történelem tananyag. Aztán 2005 újabb nagy változást hozott, ugyanis megjelent az írásbeli történelem érettségik és a kétszintű vizsgáztatás rendszere. Az egyik „üdvözítő” változásként, a másik vitatható újításként épült be a magyar közoktatás struktúrájába. A korábban csak szóban történő számonkéréshez képest jelentős szigorításnak számított az írásbeli vizsga megjelenése, ami sokkal komplexebb, konkrétabb és részletesebb történelemtudást igényelt a diákoktól. Ugyanakkor a közép és emelt szint kialakítása előnyöket és hátrányokat is hordozott.

A 2005 előtti rendszerben ugyanazt a nehézségi szintet kellett mindenkinek teljesítenie, majd később a továbbtanulásra kiválasztott egyetemen (vagy főiskolán) következett egy külön felvételi vizsga is, az adott felsőoktatási intézményre bízott követelményrendszer szerint. Reál és műszaki iskolákban a matekra vagy fizikára, humán iskolákban pedig inkább a magyarra vagy történelemre helyezték a súlypontot.  Áttekinthető, logikus struktúra volt, hiszen a számonkérés mind tartalmában mind nehézségi fokában igazodott ahhoz a pályához és iskolához, amit a továbbtanuló választott. Ugyanakkor az is igaz, hogy két megmérettetést „rótt” a tanulókra: először az érettségi, majd később a felvételi vizsga „terhét”. Jelenleg, 2005 óta egyetlen vizsgával – a közép, vagy emelt szintű számonkéréssel – eldönthető mind az érettségi mind a továbbtanulás sikeressége. (Szubjektív, hogy kinek melyik az ésszerűbb.)

Ami napjaink történelem érettségijeit illeti: sok probléma kíséri a vizsgáztatásokat. Az írásbelinél a 12 db rövid választ igénylő feladat közt minden évben nagyon sok a tárgyi tudást nem igénylő, szimpla logikával „megfejthető” kérdés, ahol a hiányos történelemtudású, de jó logikai érzékkel rendelkező diákok mindig előnyt élveznek. Amellett még mindig erős az a tendencia, hogy a történelmet összemossák a matematikával, és mindenféle grafikonok, diagramok, táblázatok elemzését erőltetik a diákokra, azt remélve, hogy az adatsorokból kiolvasott következtetésekkel majd a tanulók történelmi látásmódját és logikáját „csiszolják”. Azonban ennek mind haszna mind értelme is erősen kérdéses. A sok adat böngészéssel, grafikonnézegetéssel bajosan szerezhető történelmi tudás vagy áttekintő képesség. Ugyancsak gond, hogy a rövid választ igénylő feladatok javítása túl merev. A javítást végző tanár ugyanis mindenhol csak egy bizonyos választ fogadhat el (vagy legalábbis túl szűk mozgásteret „élvez”) holott a vizsgázó több megfogalmazásban is adhat helyes megfejtést. Még nagyobb bajok vannak az esszé feladatokkal. Ezeknél a javítást végző szaktanár egy 6 szempontból álló, kötött elvárás rendszerben köteles értékelni a kidolgozásokat, korlátozott mérlegelési lehetőségekkel. Az értékelésből szinte teljesen kikapcsolták a kreativitás és egyéni elbírálás lehetőségét.

Az írásbeli érettségi egész javítási rendszere kötött, a feladatok nagy része inkább matematikai, mint történelmi, és a kérdések legtöbbjénél a források „beépítése” erőltetett. (Miért is kell mindenhez, minden áron egy forrás?) Jó néhány éve – a Száray könyvek egyeduralma óta – a forrásközpontúság terén átestünk a ló túloldalára. Egy történésznek nyilván nélkülözhetetlen a források használata, hiszen a történettudomány ezekre építkezik így a kutatók számára minden forrás olyan, mint a kőművesnek egy-egy tégla a házépítéshez. Ugyanakkor 18 éves érettségizőknek – akikből valljuk meg elenyésző számban lesznek régészek és történészkutatók - nem feltétlenül kellene minden áron eredeti szövegrészletek elemzését feladatul adni. Nem arról van szó, hogy a források ne lennének fontosak a középiskolai történelemtanításban, hanem arról, hogy kérdéses: kell e ennyi és ilyen mélységű forráshalmaz egy átlagos magyar érettségiző számára, főleg úgy, hogy történelem érettségije is szinte ezek vizsgálatán múlik.

A történelem a legszebb tudományok egyike, mert egyrészt megmutatja honnan jöttünk és hová tartunk, másrészt megismerteti ifjúságunkkal nemzetünk múltját, miközben teljes kitekintést és ablakot nyit világunk egészére. A történelem érettségi fontos megmérettetés oktatásunkban, jó lenne hinni abban, hogy valóban hasznos változtatásokkal, a múlt objektív ismeretével és a vizsgázók számára értelmes feladatokkal segíti az általános műveltség kialakítását.

Harmat Árpád Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenelemtanarok.blog.hu/api/trackback/id/tr118716988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.